Amikor hét évesen, az 1970-es évek elején Kanadából meglátogattam a szüleim rokonait az egy valódi hidegháborús határátkelés volt. ’Modern mégis klasszikus’ módon léptük át a határt: édesanyámnak és nekem le kellett vetkőznünk, a babakorú kishúgomat megszabadították a pelenkájától (emlékszem, hogy konkrétan szétszaggatták azt a pelenkát, amit éppen viselt). Véletlenszerűen koboztak el a nálunk lévő termékekből, és éreztük a hatalmukat élvező durva határőrök nyilvánvalóan agresszív és megvető pillantásait a ’családi kihallgatási szobában’ igen hosszúnak tűnő idő alatt. Tisztán emlékszem a határőrök megjegyzéseire, olyan beszólásokra – mindezt persze magyar nyelven -, amelyekről a magyarországi utunk során, illetve a Torontóba való visszaérkezésünk után a rokonok és a barátok is rögtön kikérdeztek: „Miért hoznak csokoládét Kanadából Magyarországra? Itt is kapható csokoládé; „ezek a típusú pelenkák ártanak a gyerekeknek, nem tudta?”; Miért kérnek a gyerekek vizet – nem kaptak kellő kiszolgálást a repülőúton?”; „A gyerekei alultápláltnak tűnnek. Remélhetőleg a rokonság jól tartja majd őket, amíg itthon lesznek Magyarországon.” Elvettek tőlem is pár könyvet és a nálam lévő csokoládét is. Mindezt minden további magyarázat nélkül. És persze, a kikérdezés után köszöntöttek minket: „Isten hozta Önöket itthon”. Nem Magyarországon, hanem itthon.